Egy év kihagyás után idén ismét vándortáboroztunk.
Egy hét, ami alatt annyi minden történt, hogy szinte el sem hisszük! Túrák, kalandok, játék, nevetés és közös élmények – ismét vándortáboroztunk mostani és régi rogerses diákokkal. Egy régi kedvenc helyünkre, a Bakonyba látogattunk el. Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, kellemes kirándulóidőt fogtunk ki. Az egy hét alatt viharban csak lefekvés után, éjszaka volt részünk, egyébként szép időnk volt végig.
Felkapaszkodtunk a hegység legmagasabb pontjára, a Kőris-hegyre (709 méter). A csúcsáról nyíló panoráma egyszerűen lélegzetelállító, a közös erőfeszítés után együtt élvezhettük a kilátást. Útközben megcsodáltunk egy különleges természeti kincset, a mésztufa-lépcsőt. Az évezredek alatt a forrásvizek által lerakott mészkőből kialakult képződmény úgy hatott, mintha a természet maga épített volna vízesésekkel díszített teraszokat. Egyik nap ellátogattunk a Pannon Csillagdába, Magyarország első számú csillagászati élményközpontjába. Itt nemcsak a bolygókról és csillagokról tudtunk meg rengeteget, hanem különleges távcsöveken keresztül belenézhettünk a Napba is – biztonságosan, védőszűrőn át. Fantasztikus érzés volt közelről látni a napfoltokat és elképzelni, milyen óriási erő rejlik odafent.
Természetesen nem maradhatott ki a strandolás sem – az odavezető úton egy szarvas mutatta az irányt. Mintha csak ő is tudta volna, hogy a forró nap után nekünk pont egy hűsítő vízparti délutánra van szükségünk. Felfedeztük a legendákkal övezett Gyilkos-tavat is, amely különleges hangulatával mindenkit lenyűgözött. A tó felszínéből kiemelkedő fatörzsek szinte mesebeli látványt nyújtanak – nem véletlen, hogy számtalan történet és monda kapcsolódik hozzá. És hogy a gyaloglás után ne csak a lábunk dolgozzon, felültünk a kisvasútra is. A zötykölődős utazás igazi nosztalgiaélmény volt: a táj más arcát mutatta meg, miközben vidáman beszélgettünk és nevetgéltünk a kocsikban.
A túrák után sem unatkoztunk: volt kanál- és sípfaragás, a sportkedvelők fociztak, mások kártyáztak, erdei csatározásokat vívtunk, és persze nem maradhatott ki a palacsintasütés sem. Az esték fénypontja mindig a tábortűz volt: közös éneklés, beszélgetés és sok nevetés tette felejthetetlenné a napzárást. Egy hétbe ennyi minden sűrűsödött bele – és talán pont emiatt éreztük mindannyian, hogy milyen gyorsan elrepült az idő. Fájó szívvel, de azzal a tudattal búcsúztunk az erdőtől, hogy legkevesebb egy év múlva visszatérünk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
