"A Rogersben töltött évek alatt (saját megítélésem szerint) sokat fejlődtem a tanulásban, és szociálisan is egyaránt."

Szőke Orsi 2005-2013 között járt a Rogers Iskolába. 2013-ban írta meg a gondolatait az itt eltöltött 8 évről búcsúzóul.

A Rogersben töltött évek alatt (saját megítélésem szerint) sokat fejlődtem a tanulásban és szociálisan is egyaránt. Nyolcadik osztályra sikerült megértenem (legalábbis mostani álláspontom szerint), hogy milyen is vagyok belülről, és ez nagy részben az osztálytársaimnak, tanáraimnak köszönhető. Tőlük kapom azokat a visszajelzéseket, kritikákat (általában pozitívat), amik ennek megértéséhez, csiszolgatásához kell. Ennek ellenére azt is megtanultam, hogy néha ezekre nem kell hallgatni, hiszen ők is csak emberek, akiknek kicsúszhat a szájukon olyan, amit nem úgy gondolnak. Szóval számomra az egészséges önkritika és a környezetem alakítja ki az önképet.

Régebben nagyon szigorú voltam (főleg magammal), és ez a környezetemre is kihatott. Mostanában ezt elengedtem, hiszen ezzel nem voltam boldog. Folyton csak előre … - ez fárasztó. Úgyhogy most lazább vagyok, többet nevetek, viszont ugyanannyit haladok. És hogy mi ebben a Rogers szerepe? Nem tudom, de az biztos, hogy óriási szerepe van. Hiszen a környezetem hatására változtam meg, ők sarkalltak erre. Az osztálytársaim (főleg a barátaim),tanáraim. Még sosem köszöntem meg nekik, hát most! Köszönöm!

Meg kellett érnem, hogy egy közösségben fontos szerepet tölthessek be. Nem, a „megérés” rossz szó, ehhez alkalmazkodó közösség kell, és hogy be tudjunk illeszkedni. Ehhez viszont meg kell érnem. Akkor nem is volt rossz szó.

Tehát: ahhoz, hogy egy közösségben (osztályban) jól érezzem magam, először magamat kellett tisztán látnom. Innentől elfogadónak, elfogadhatónak kellett lennem. (Ezt szerencsére 1. osztály óta tanulom, úgyhogy nem okozott problémát.) Ezután teljesen könnyű volt a dolgom: csak ki kellett élveznem a közös dolgainkat. Azt, hogy az udvaron focizunk, hogy rögtön segítünk, ha a másiknak szüksége van rá(m). És ez a segítés tesz igazán boldoggá. Ezen belül is az, hogy a másiknak jobb lesz tőle, mindegy, hogy a lelkét önti ki nekem, vagy csak a matekot magyarázom el neki. És, ha jobban belegondolok, ezt is a Rogerstől kaptam, mint sok minden mást is. Hiszen itt egész nap ezt látom, teszem, tesszük. Ez nem is tudatosult eddig bennem. Annyira normálissá vált, megszokottá, hogy nem is vettem észre. Segítünk egymásnak együtt élni, vigyázunk, hogy ne bántsuk meg, ne gázoljunk a lelkébe. Már előbb is azt gondoltam, hogy a Rogers Iskola egy nagy család, de most tudatosult bennem, mit is jelent ez. Azt jelenti, hogy elfogadjuk, tiszteljük, segítjük a másikat, nem csak akkor, ha a barátunk. Mindig ezt tesszük.

A Rogersben nem csak a tananyagot tanultam meg, a suli sok másban is segített nekem. Például megmutatta, hogy miért érdemes tanulni, mit kaphatok a tudástól. Megértette, hogy hogyan érdemes tanulni, segített megkeresni, én hogy tudok a legjobban. Tanulással kapcsolatban az is sokat segít nekem, hogy bármikor kérdezhetek, a tanárok a legjobb tudásukkal válaszolnak rá, még akkor is, ha nem feltétlenül kapcsolódik a tananyaghoz. És, ha már itt tartok, a tanárok is sokat segítettek. Ők a legtöbbet, hiszen (nekem) sokkal könnyebb úgy tanulni, ha valaki elmagyarázza (akár többször is, ha nem értem), mintha a tankönyvből kellene tanulnom. Mert ebben az iskolában a tanárok aktívan ott vannak mellettünk, ha látják, hogy nem értünk valamit, segítenek, visszakérdeznek (ezzel is ismételek, így gyorsabban megragad), érdekessé teszik a tanulnivalót. Nekem így lesz pozitív élmény a tanulás.

És most jön a legfontosabb: a Rogersben én megszerettem a tanulást, örülök, ha új, érdekes (és kevésbé érdekes) dolgot tudhatok, érthetek meg. Rájöttem, hogy engem a tudás boldoggá tesz: örülök neki, ha megérthetem a dolgok működését, érdekes történeteket, dolgokat tudhatok meg.