A brüsszeli központú Evens Foundation megkereste iskolánkat.
Az Evens Alapítvány célja, hogy hozzájáruljon a sokszínű, szabad, a felelősség és a szolidaritás értékei iránt elkötelezett Európa kigondolásához és építéséhez. A projekt neve, amiben részt vettünk: Peace education on the move. Kiválasztottunk három iskolát az általuk küldött 15-ös listából. A horvátországi Osijek (Eszék) jutott nekünk, ahova februárban Bárdosné Györfi Klári és Gádor Panni el is utazott. Hozzánk pedig Barcelonából látogat el két kolléga.
A Tin Ujevics Iskola fogadott minket. Mirjana és Joanna, két kedves és lelkes angoltanárnő kíséretében mozogtunk az iskolában és a városban. Az iskola a város szélén, egy lakótelepen áll és nagyjából 500 gyerek jár oda. A projektbe két okból kerültek be. Az egyik, hogy az 1991-93-as háború máig ható mély sebeket okozott sok család életében. A másik, hogy nagy a munkanélküliség, a családoknak és benne a gyerekeknek nagy szükségük van morális, érzelmi, anyagi és jogi támogatásra. Az iskolában többféle segítő team működik, kapcsolatot tartanak városi segítő szervezetekkel is, akik időről időre képzéseket tartanak a tanároknak és a gyerekeknek egyaránt.
Részt vettünk 5.-es és 7.-es angol órán, részben angolul tartott történelem órán. A tantestület 10-15 tagjával több órás beszélgetést folytattunk. Meglátogattuk a speciális szükségletű gyerekek délutáni foglalkozását, amelyet pszichológus és pedagógus együtt tart. A pedagógusok egy beszélgetést szerveztek az érdeklődő diákokkal, ahol 60 percen át bombáztak minket a gyerekek előre kigondolt és angolul megfogalmazott kérdéseikkel a Rogers Iskoláról, a magyar iskolákról általában, az iskolások életéről.
A városban sétát tettünk a Dráva partján, a némileg lehangoló, mert még csak részben rendbe hozott 50-60 éves városközpontban. Az óváros kicsiny magja viszont felújítva fogadja a látogatókat, itt kaptunk pompás halászlé ebédet, egészen otthon éreztük magunkat. Érdekes volt a Magyar Oktatási és Kulturális Központban, valamint egy gyermekotthonban tett látogatás: a vezetők általunk is nagyon jól ismert gondokról számoltak be. A Drávától északra, a magyar határig fekszik Baranja, itt még sok településen élnek magyarok, anyanyelvi iskolák is működnek, bár egyre nehezebb körülmények között. A Drávától délre, tehát már a városban is a magyarokkal közös múltat a történelem lapjaira száműzték: ha kicsit hosszabban beszélgettünk valakivel, kiderült, hogy felmenői között vannak szerbek, magyarok, osztrákok, szlovének, macedónok, érezhetővé vált a Monarchia népeket keverő működése – de a napi életben ebből már semmi nem található.
Az alapítvány honlapjára minden nap tettünk fel képeket és rövid szöveget. Hazajőve pedig az alapítvány által feltett három kérdésre válaszoltunk.
Mit hozunk haza tőlük, amit mi is szívesen kipróbálnánk?
- A konfliktusok kezelése mellett még aktívabban foglalkozhatnánk a megelőzés kérdésével.
- A gyerekek között zajló konfliktusok oldásával sokat foglalkozunk. Ebbe a folyamatba jobban bevonhatnánk az adott csoport szülői körét, hogy lássák a folyamatot, értsék a miérteket, így erősítve a hatást a szülő-tanár együttműködéssel.
- Az angol nyelv használatát igyekezzünk még élőbbé tenni: nagy élmény volt, hogy az eszéki gyerekek készségszinten beszélgetnek angolul még akkor is, ha nem tudják még tökéletesen a nyelvet.
Mit ajánlunk az ő iskolájuknak kipróbálásra a nálunk bevált módszerek közül?
- A tanári műhelyt, ha nem is hetente két órában, de valamilyen rendszerességgel érdemes lenne beiktatni a munkájukba.
- A kultúrkör, mint egy-egy tanév kerettémája, sokat adhatna az ottani gyerekeknek is.
- A munkanélküli vagy már nyugdíjas szülőkből, nagyszülőkből megpróbálhatnának szenior mentori hálózatot szervezni a sok tanulási problémával küzdő gyerek mellé.
Mit osztanánk meg az egész (európai) csapattal, miről beszélgetnénk szívesen a többi utazó kollégával?
- A másság elfogadásának nehézségeiről, a tőlünk nagyon különböző másik ember, gyerek, szülő, kolléga valódi megértéséről – ki hogyan oldja meg ezt a nagyon nehéz feladatot?
- A pedagógusok alacsony társadalmi presztízse szerencsére nem észlelhető, ha az ember ott van egy-egy iskolában. A szülők és a gyerekek kitüntető figyelemmel veszik körül saját tanáraikat. Hogyan lehetne az ebből fakadó erőt össz-társadalmilag hasznosítani, azaz a pedagógusok jobb megítélésére fordítani?