Jön a nyár, még kötetlenül, aztán szeptember elsején be kell ülni az iskolapadba.
A gyerek belecsöppen egy majdnem felnőtt életmódba. Korán kelés, aggódás, hogy el ne késsünk, és aki késve jön, büntetést kap? A legnagyobb büntetés, hogy megszégyenülve kell besompolyogni. Egymás után következnek az órák, ülnek, figyelnek, dolgoznak, egyik feladat a másik után, rövidke szünetek. Túl nagy a váltás, írja Dr. Gádor Anna pszichlógus, a Rogers Iskola alapítója.
Túl nagy a váltás
A gyerekek egy része már érett rá, hogy szándékosan figyeljen, akár arra is, ami nem érdekli, de kötelező. Tud ülni, mert nyugodt vérmérsékletű, elég neki annyi mozgás, amit a szünetek nyújtanak. Szabálytartó, értelmes, átlátja a helyzeteket és tud is, akar is alkalmazkodni. De mi van azokkal akik nem ilyenek? Ők is jó sokan vannak.
Nagy-Britanniában és több más országban négy és fél évesen iskolapadba kényszerülnek a gyerekek. Amikor egy igen jó nevű, alternatív szemléletű iskolában jártam tíz éve, rákérdeztem a hat évfolyamos elemi tagozat vezetőjénél: miért várják el négy és fél éves gyerekektől, hogy naponta több órát, 45 perces tagolásban padban üljenek és írást, olvasást, számolást tanuljanak? Azt felelte, hogy a szülők dolgoznak és nincs hova tenni a gyerekeket. Rendben van, feleltem, de lehetne egy, a gyerekek igényeihez és lehetőségeihez jobban illeszkedő formát találni, ilyen nálunk az óvoda. Még arra is mertem utalni, hogy minden fejlődés-lélektani könyv leírja: iskolaérett, azaz 6-7 éves korig nem ez kell a gyerekeknek! Erre már csak azt tudta mondani: ez a szokás. Elképedten abbahagytam a kérdezősködést.
Nálunk szerencsére létezik a remek óvodai program és a gyerekekre figyelő, nekik való óvoda. Sok iskolában próbálkoznak azzal, hogy a váltás fokozatos legyen. A Rogers Iskola is ezek közé az intézmények közé tartozik. Lássuk, milyen lehetőségeink vannak arra, hogy az óvodából a nyár után érkező 6-7 éves, igen különböző gyerekeket fokozatosan vezessük be az iskolásnak számító keretek közé!
Fokozatos bevezetés
Az iskolaérett gyereknek kb. húsz percig kell tudnia szándékosan figyelni, kitartani egy feladat mellett, elkezdeni, végigvinni, befejezni. Akkor miért 45 percesek az órák? Azért, mert a nagyoknak már ennyi idő kell egy-egy téma alapos feldolgozására és a közös csengő, a munkához szükséges csend biztosítása csak ilyen tagolással lehetséges. Két módon oldhatjuk fel ezt a nehézséget, a Rogers Iskolában mindkét lehetőséggel élünk. Az egyik, hogy bár 45 perces az óra, azt két külön részre tagoljuk a kisebbeknek, más típusú feladattal, változatosan, közben engedélyezünk egy kis mozgást. A másik, hogy nincs csengő, minden pedagógus akkor tart szünetet, amikor szükségesnek látszik, előre megtervezetten ugyan, de rugalmasan – ehhez persze az is kell, hogy a gyerekek tudjanak figyelni a még dolgozó másik osztály szempontjára és ne zajongjanak. Mennyivel könnyebb olyan dologra figyelni, ami érdekel minket, ugye? Az iskolai tananyag nagy része adott, az eredményes beilleszkedés és tovább haladás érdekében muszáj megérteni, megtanulni. De ha ügyesek vagyunk, teremtünk és találunk olyan időszakokat a napban, a hétben, az egész tanévben, amikor azzal foglalkozhatunk, ami az egyes gyerekeket, az osztályunk tagjait érdekli. Komoly egyezkedési feladat ez, ami maga a felnövés egyik tanulni valója: engem érdekel, téged nem, adott az időnk, mire fordítsuk, kinek a témája mikor, hogyan kerüljön a közösbe?
A 4-7 éves gyereknek, különösen a nyugtalanabb, energikus fajtának lételeme a mozgás. Aki nyugodtabb, lassúbb, annak is elengedhetetlen a fejlődéséhez a napi több órás, szabad levegőn, aktívan eltöltött időszak. Padban kell ülni, bent a szobában reggel 8 és 12 között, sokaknak ebéd után is, a napköziben, vagy egész napos iskolai rendszerben az órákon. A szülők dolgoznak, a gyereknek jót tesz a kortársak között töltött idő – mindez kényszeríti is az iskolát, hogy programot adjon délutánra. Hogyan oldjuk fel ezt a kényszert a mi iskolánkban? A 45 percen belüli, osztályban végzett, nagy- és kismozgásokkal (felállás, guggolás, ujj- és fejtorna stb.). Gyakori, inkább rövidebb szünettel, amikor ki lehet szaladni a folyosóra, lefutni pár lépcsőt, mozogni, beszélgetni, nevetni. Kötelező udvari játékkal: az osztályok saját szabályai szerint, de valahogyan mindenképpen kötelező lemenni vagy a fél órás délelőtti nagyszünetben, vagy az ebédszünetben az udvarra. Kivétel talán a zuhogó eső, szél- és hóvihar – bár sokan akkor is szívesen kimennek egy kicsit, jól beöltözve. Az is előfordul, hogy rossz idő esetén a tornateremben futkároznak, játszanak.
Az aktív és passzív tevékenység aránya
Az egyik fő kérdés a tevékenység és a passzív befogadás aránya az iskolai életben. Az óvodás állandóan tevékeny, játszik, mozog, beszélget, eszik – az alvás talán az egyetlen kivétel. Az iskolás gyereknek figyelnie kell ugyan, feladatokat megérteni és elvégezni, de ez – az óvodás tevékenységéhez képest passzív, – általában papír-ceruzával és fejben végzett munka. Nagyon régóta tudjuk, leírták a fejlődéslélektannal foglalkozó tudósok, hogy egy gyerek, a 6-10 éves is, igazán azt érti meg, azt sajátítja el, amivel cselekvésen át találkozott, maga tette-vette az eszközt és minden érzékszervével felfogta, hogy jó-e, igaz-e, sikerült-e. Ülnek a padban és dolgoznak, egyedül, mondhatni, magányosan. A munka is, a teljesítmény mérése is egyéni, miközben elvárnánk, hogy a gyerekek tanuljanak meg együttműködni. A Rogers Iskolában jól ismerjük azokat a módszereket, a kooperatív technikákat, amelyekkel a magányos munka oldható, valódi együttműködésre váltható. Ha a fő tevékenység, a tanulás maga zajlik ilyen keretek között, várhatjuk, hogy a gyerekek szociális készségei is fejlődjenek. Ha csak egy-egy osztályfőnöki órán beszélgetünk az együttműködésről, az – ld. az előző pontot, a saját élmény, a kipróbálás fontosságát – szinte alig számít. A reggeli beszélgetőkör a szőnyegen, a projektek, a kooperatív csoportmunka, az egész éven átívelő kultúrköri téma, a konfliktuskezelő aktuális beszélgetések, a hétzárók és csoportjátékok, a dráma segítségével zajló magyarórák, mind-mind az együttműködést, az egymásra figyelést, a másik milyenségének és a magam megismerésének menetét segítik.
Ha így élünk és dolgozunk együtt, átéljük, hogy a kisgyerek is milyen komoly partner. Nem kell azért megfosztani a döntés, a felelősségvállalás, a maga képviseletének jogától, mert azt gondoljuk, korai még: használni fogja, ha megtanítjuk rá, hogyan kell! Mindezt már több mint 30 éve tapasztaljuk a Rogers Iskolában.