Po Bronson és Ashley Merryman: Amit rosszul tudunk a gyerekekről
Po Bronson és Ashley Merryman műve 2009 egyik legnagyobb példányszámban értékesített könyve volt az Amazonon, óriási visszhangot keltett az amerikai sajtóban és a szülők körében, azóta pedig a világ számos országában kiadták. A könyvet Gádor Panni, iskolapszichológusunk ajánlja:
A hátsó borítóról: „A két tudományos újságíró több évig tartó aprólékos munkával gyűjtötte össze azokat a friss kutatási eredményeket, amelyek valami újat, érdekeset mondanak nekünk a gyerekekről. – Mikor ártunk a dicsérettel, és hogyan motiválhatunk vele igazán jól? Milyen, eddig nem ismert következményekkel jár, ha egy gyerek a szükségesnél kevesebbet alszik? Miért hazudik nekünk a gyerekünk, és mit tehetünk azért, hogy ezt ritkábban tegye? Milyen módszerrel ösztönözhetjük a legjobban kisbabánk nyelvi fejlődését? Mi a testvérkonfliktusok oka, és miként csökkenthetjük a gyakoriságukat? Miért követnek el a tinédzserek teljesen nyilvánvaló őrültségeket? Mikor derül ki, hogy egy gyerek tehetséges? Miért állítják a tudósok, hogy a kamaszoknál a szülőkkel való vita a tisztelet jele, és éppen, hogy erősíti a kapcsolatot? Hogyan tanítható az önkontroll, és mit nyerhet vele a gyerekünk? Miként lehetséges, hogy közösségben gyakran a legjobb családi körülmények közül jövő, népszerű gyerekek is agresszívan és kegyetlenül viselkednek? Számos izgalmas kérdés, és sokszor meglepő, máskor ösztönös szülői magatartásunknak tudományos megerősítést adó válaszok. Egyes fejezetekhez dr. Vekerdy Tamás és dr. Kádár Annamária írt szakmai kommentárt.”
Nem tudom, ki írta ezt a szöveget, de értő ember volt. Nem azt ígérte, hogy gyerekünk hirtelen abbahagyja a hazudást, ha eddig tette – egyelőre tűzzük ki azt célul, hogy ritkábban tegye! A testvérkonfliktus nem fog megszűnni, ha a szülők értőbben viszonyulnak a problémákhoz, de csökkenthetjük a gyakoriságukat! Reális célokat kínál, ami rögtön tettre sarkalhatja az olvasót.
Idézek egy kicsit „A kamaszkori lázadás tudománya” című fejezetből (131.-157.o.) „A 36 potenciális téma közül az átlagos tizenéves 12-ben őszintétlen a szüleivel. Hazudnak arról, hogy mire költik a zsebpénzüket, járnak-e már valakivel, milyen ruhákat viselnek házon kívül, milyen filmeket láttak és kivel, mennyi drogot és alkoholt fogyasztanak, és szoktak-e azokkal a haverjaikkal lógni, akiktől a szüleik eltiltották őket. …Még az otthoni történésekkel kapcsolatban is szoktak hazudni – például arról, kész van-e már a leckéjük vagy milyen zenéket hallgatnak.” (131.o.) Az eseteknek azonban csak egynegyedében állnak elő kifejezetten hazugsággal a megtévesztés érdekében. …Az esetek felében a kamaszok csak bizonyos mozzanatokat hallgatnak el, így a szülő csupán a történet egyik felét hallja. Az esetek maradék egynegyedében pedig azon alapul a megtévesztés, hogy a gyerek gondosan elkerüli az adott témát, reménykedve, hogy a szülőnek magától nem jut eszébe rákérdezni.” ’A kutatás kezdetén arra számítottam: a gyerekek leginkább azért hazudnak, hogy ne kerüljenek bajba’, idézi fel Darling. ’Ehhez képest a leggyakoribb indok így hangzott: azért hazudok, hogy ne romoljon meg a viszonyom a szüleimmel – nem akarok nekik csalódást okozni.’